Nem szeretnék nekrológot írni, pláne nem összefoglalást — különösen nem mások nevében: mindannyian tudjuk, hogy egy jelentős — az egész világ számára jelentős — életmű zárult le Molnár Tamás halálával. Ugyanakkor furcsa lenne, ha éppen a Tea-Körben nem emlékeznénk meg erről a fontos gondolkodóról és szimpatikus konzervatív személyiségről, a teljességnek nem hogy igénye, de távoli visszfénye nélkül is.
Először a szüleim által olykor megvásárolt Új Magyarország c. jobboldali érzelmű napilap hasábjain tűntek fel nekem írásai, tizenkilenc évesen, a kilencvenes évek eleje-közepe felé. Körülbelül a harmadik ilyen cikkének elolvasása után ébredtem rá véglegesen, hogy jelentős valakiről van szó, akinek oda kell figyelni a dolgaira. E felismerés alapját magyarul tekintélynek nevezik, a világban létező elvét (princípiumát) pedig tekintélyelvnek vagy tekintélytiszteletnek. Később találkoztam is egyik könyvének címével: Az autoritás és ellenségei. Ő is tudatában volt a tekintély (autoritás) valóságának, fontosságának, és jól élt azzal.
Ugyanakkor nem volt e tekintetben vonalas. Nem volt könnyen bekategorizálható, konformista szerző. Sok évvel később meglepve értesültem Alain de Benoist-val és a franciaországi Új Jobboldallal való termékeny kapcsolatáról, amely vonulat mindennek mondható, csak kifejezetten kereszténybarátnak nem. Molnár Tamás pedig katolikus volt, a gnózis és a pogányság kritikusa. De ismételjük meg, nem volt vonalas, nem volt elzárkózó, nem volt olyan, mint azok a zugapologéták, akik gondolkodás nélkül elvetnek mindent, ami nem illik bele jó előre eldöntött és ólomból kiöntött hitkategóriáikba, vagy olyan, aki hisztérikusan menekül egy olyan szellemi környezetből, amelyet az általa nagy alapossággal elemzett baloldaliak „reakciós”, esetleg még „pejoratívabb” jelzőkkel látnak el. Talán nem véletlen, hogy egyik ismert művének címét sem úgy választotta meg, hogy például „A pogány tévelygés”, hanem így: A pogány kísértés (The pagan temptation).
Olvastam rendszeresen és állandóan megjelent írásait a vegyes, de egyáltalán nem alacsony színvonalú Havi Magyar Fórumban, amelynek környezetébe „jólnevelt konzervatív” soha nem ment volna, az ilyen környezetet a trendy „jobbközép”-fanok befogott orral, messzire kerülték. Megjelent írása az Arkhé című tradicionális-tradicionalista szemléletű (tehát gnosztikus beállítottságú) periodikumban is. Molnár — agnosztikus keresztény létére — felismerte, hogy mely áramlatokkal érdemes egy katolikusnak szövetkeznie, érintkeznie, termékenyülnie a mindent eluraló modernitás és A liberális hegemónia ellenében, akkor is, ha végsősoron nem ért azokkal egyet. Molnárt előbb érdekelte a konzervatív mivolt, mint a szűklátókörű címkékkel ellátott ideológiai üvegcsék fals megbélyegző ereje.
Ugyanakkor ragaszkodott a jobboldali-baloldali ellentétpár megkülönböztetéséhez, amelyet elég tágasnak ítélt ahhoz, hogy ne szűkkeblűen kelljen megvonni benne a határokat, viszont elég szigorúnak ahhoz, hogy jelentésüket fenntartva kibontsa. Felismerte, hogy a baloldaliság és a jobboldaliság kategóriái — megnevezésbeli korlátaik és az ezekkel kapcsolatos állandó félreértések dacára — egyetemes tipológiaként segíthetik a gondolkodót; elvetésük árulás lenne a minőségek meglétével szemben nem csak a politikában, hanem a művészetben is.
1921—2010.
Először a szüleim által olykor megvásárolt Új Magyarország c. jobboldali érzelmű napilap hasábjain tűntek fel nekem írásai, tizenkilenc évesen, a kilencvenes évek eleje-közepe felé. Körülbelül a harmadik ilyen cikkének elolvasása után ébredtem rá véglegesen, hogy jelentős valakiről van szó, akinek oda kell figyelni a dolgaira. E felismerés alapját magyarul tekintélynek nevezik, a világban létező elvét (princípiumát) pedig tekintélyelvnek vagy tekintélytiszteletnek. Később találkoztam is egyik könyvének címével: Az autoritás és ellenségei. Ő is tudatában volt a tekintély (autoritás) valóságának, fontosságának, és jól élt azzal.
Ugyanakkor nem volt e tekintetben vonalas. Nem volt könnyen bekategorizálható, konformista szerző. Sok évvel később meglepve értesültem Alain de Benoist-val és a franciaországi Új Jobboldallal való termékeny kapcsolatáról, amely vonulat mindennek mondható, csak kifejezetten kereszténybarátnak nem. Molnár Tamás pedig katolikus volt, a gnózis és a pogányság kritikusa. De ismételjük meg, nem volt vonalas, nem volt elzárkózó, nem volt olyan, mint azok a zugapologéták, akik gondolkodás nélkül elvetnek mindent, ami nem illik bele jó előre eldöntött és ólomból kiöntött hitkategóriáikba, vagy olyan, aki hisztérikusan menekül egy olyan szellemi környezetből, amelyet az általa nagy alapossággal elemzett baloldaliak „reakciós”, esetleg még „pejoratívabb” jelzőkkel látnak el. Talán nem véletlen, hogy egyik ismert művének címét sem úgy választotta meg, hogy például „A pogány tévelygés”, hanem így: A pogány kísértés (The pagan temptation).
Olvastam rendszeresen és állandóan megjelent írásait a vegyes, de egyáltalán nem alacsony színvonalú Havi Magyar Fórumban, amelynek környezetébe „jólnevelt konzervatív” soha nem ment volna, az ilyen környezetet a trendy „jobbközép”-fanok befogott orral, messzire kerülték. Megjelent írása az Arkhé című tradicionális-tradicionalista szemléletű (tehát gnosztikus beállítottságú) periodikumban is. Molnár — agnosztikus keresztény létére — felismerte, hogy mely áramlatokkal érdemes egy katolikusnak szövetkeznie, érintkeznie, termékenyülnie a mindent eluraló modernitás és A liberális hegemónia ellenében, akkor is, ha végsősoron nem ért azokkal egyet. Molnárt előbb érdekelte a konzervatív mivolt, mint a szűklátókörű címkékkel ellátott ideológiai üvegcsék fals megbélyegző ereje.
Ugyanakkor ragaszkodott a jobboldali-baloldali ellentétpár megkülönböztetéséhez, amelyet elég tágasnak ítélt ahhoz, hogy ne szűkkeblűen kelljen megvonni benne a határokat, viszont elég szigorúnak ahhoz, hogy jelentésüket fenntartva kibontsa. Felismerte, hogy a baloldaliság és a jobboldaliság kategóriái — megnevezésbeli korlátaik és az ezekkel kapcsolatos állandó félreértések dacára — egyetemes tipológiaként segíthetik a gondolkodót; elvetésük árulás lenne a minőségek meglétével szemben nem csak a politikában, hanem a művészetben is.
1921—2010.
Bejegyzések
